5. fejezet ♥

Sziasztok!
Mivel, annyian  megjegyeztétek Kathy halálát...hát parancsoljatok. Elena* kérésére egy nappal előbb jött. Sajnos aki eddig, volt a bétám, sajna vissza adta a bétáskodást, így amíg nem lesz helyette addig, 1-2 hibával fogadjátok el. Köszönöm a megértést.
Puszi:
♥Kathy♥


5. fejezet

A fény csak hívogatott, csalogatott és csábított. Szinte mézes-mázos hangon szólított. Engedve a kísértésnek, hatalmas üvöltést hallottam. Damon volt, hirtelen nedvességet éreztem a bőrömön. Miért sír?- kérdeztem magamtól,,miközben a nagy fehérségben lépkedtem. Semmit nem éreztem, azt a kínzó fájdalom és a verejtékezős...megszűnt. Mi történt?- kérdeztem ismét magamtól. Miért magammal társalgok? Hol vagyok? Hol vannak a többiek?- kezdtem bepánikolni. Mikor körül néztem, kerestem a vissza felé vezető utat. De késő nincs sehol. Felsóhajtva ültem le, bár fogalmam sincs  hova, vagy mire. Csak egyet tudtam. Meghaltam.
Bár röpke 500 évem alatt egyszer sem jutottam el a halál közelébe, most sikeresen bele sétáltam, vagyis Ő ugrott nekem. El se hiszem, hogy ezt tettem. Megmentettem Damont.
Igen, nagy kérdés, hogy miért is?
Mert szeretem, rá kellett döbbenjek, hogy mind végig Damon Salvatore volt az igazi. Bár ezt már akkor tudtam, mikor Elena bejelentette, hogy terhes és lehetséges volt, hogy Damon az apja. De szerencsésen kiderült, hogy nem. Legszívesebben bocsánatot kérnék, mindenkitől. Hogy tudják, megváltoztam.
Egy apró változás, egy csöppnyi  mint a könny. Nem számított rá fél is még talán...ezek a szavakat mondta nekem anyám. Mikor teherbe estem. De sajnos még a karjaim közt sem tarthattam a gyermekemet.Ezek az érzelmek már-már veszélyesek voltak. Kezdtem teljesen Elenába átmenni. Aggódni, félteni...szeretni. Bár tetszetek ezek az érzelmek, de már késő. Soha nem mondhatom ki, soha nem csókolhatom meg. Most már mindennek vége. Ő él, én meg elveszve vagyok a saját testemben. Annyira más. Mintha nem önmagam lennék. Csak sodródom az árral. Bele törődtem, hogy ennyi. Nekem nincs jövőm.Pedig annyira szeretnék most vele lenni. Át ölelni hozzá bújni. De semmi. Érzem ahogy a testem mereven fekszik.
De nem...mintha...Hova visznek?- kérdeztem magamtól. Valaki a karjaiban tart és érzem ahogy suhanunk. Ez borzalmas. Bele törődött, hogy halott vagyok. Damon!- kiabáltam, de semmi reakció. Valószínű, hogy a sejtetem nem hajlandó azt tenni amit én akarok. Ami kicsit frusztrált, hisz Én irányítok. Mikor megéreztem, ahogy letesznek a fűben. Éreztem, ahogy az erős megszokott finom illata bemászik az orromba. Majd a pára csapta meg az arcom, ezek az illatok a pára...a Vízesés. Ott vagyunk, ahol mindig is szerettünk lenni. Ahol elbújtunk. A vízeséshez vitt, hogy...megöljön. Minden ki világosodott. Damon egyszerűen azért hozott ide, hogy végleg megszabaduljon tőlem. Felsóhajtva törődtem bele a sorsomba. Ha megteszi... akkor véglegesen vége mindennek. Az életemnek a szerelmemnek. 500 év....ennyi. egy farkas harapás intéz el. Pedig mindig úgy képzeltem a halálomat, hogy egy erősebb idősebb vámpírral küzdök és nem adom egy könnyen magam. De sikerül. Még Klaus haragja és finomabb halál lett volna. De ekkor valami történt, hallottam, ahogy az öngyújtó csattan. Istenem eléget...- lábadt könnybe a szemem. Majd hirtelen lángba borult a testem. De ez nem azok a lángok voltak. Az gyilkos eszköz még Damon kezében lehetett. Mert a testem megfeszült, és végre. Egy hangos sikítás szakadt ki belőlem. El se hiszem, hogy a testem meg csinálta. Hangos sikítások törtek fel belőlem. A testem éget, és az elmém is össze zavarodott. Éreztem, ahogy Damon a karjaiba vesz és szorongat. Fogalmam sem volt mi volt ez. De egyet tudtam, hogy a seb feszített. Majd éreztem, ahogy valami folyik a sebből. Damon Óvatosan felkapott és a vízbe vitt. Majd a csuklóját nyomta a számhoz. Még a vámpírrá válás sem volt ilyen fájdalmas. Bár most a vámpír sehogy sem akart kijönni belőlem.
De mikor végre sikerült felsóhajtva haraptam meg. Amíg csak tudtam ittam a vérét, vigyázva arra, hogy elegendő maradjon neki is.Majd éreztem ahogy a víz hűvössége lenyugtatta a lángokat, bár így is tomboltak bennem.
- Kathy, nyisd ki a szemed...menni fog!- könyörgött Dam, magához szorítva.
Ekkor hatalmas erőt véve magamon nyitottam ki a szemeimet és felköhögve bújtam hozzá. Erőtlen voltam, és alig bírtam mozdulni. De egyet tudtam.
Élek!
De azt, hogy hogyan vagy mi képp, nem tudom. Felkapva vitt ki a vízből, és óvatosan letett.
- Dam...- köhögtem fájdalmasan.
- Kath, minden rendben, sikerült. Élsz.- szorongatott magához.  Nem értek még mindig semmit.
- Igen...- mondtam halkan és a felsőmet felhúzva kerestem a harapás nyomát. De sehol nem találtam. Eltűnt, pont úgy mint a fájdalom és az erő a testemből. Valami azt súgta ennek még lesznek következményei.